Bokros teendőim miatt kicsit hanyagoltam a blogírást - a kutyákat természetesen nem. Voltak is nagy sétáink, meg játék a kertben, új kutyaismerős, szóval zajlott az élet. Ami a szokásos kalandokon túl mindenképpen megemlítendő az az, hogy egyre többen jegyzik meg (irigykedve), hogy milyen szófogadók a kutyák. Az első a szomszéd néni volt, aztán Brúnó gazdája (új ismerős), aztán meg apám. Ez már három egy hét alatt - szerintem jó eredmény. Az, hogy én mit gondolok a szófogadásukról, innentől kezdve teljesen mellékes :)
Volt egy sztorink egy bunkó galambbal (a galambokat nagyon utáltam eddig is): jöttünk haza szokásos napi mindent-megkergetünk-amit-látunk sétánkból, a Budai úton. Van ott egy szép kerékpáros út, hétköznapokon viszonylag gyér forgalommal (ha jön egy bringás, természetesen lehúzódunk és megvárjuk, amíg tovakerekezik). Szóval baktatunk hazafelé, már éppen nem húztak a kutyák, amikor egyszercsak megjelent egy dagadt sötétszürke galamb, leszállt a kerékpárút kellős közepére, előttünk kb. 7 és fél méterre. Hátatfordított nekünk, majd komótosan elindult ugyanabba az irányba, amerre mi is mentünk. Na, az én kutyáimnak nem kellett ennél több, hogy minden vér az agyukba szálljon és gőzerővel - meg velem a póráz végén - a galamb után iramodjanak. Bár köztudottan nagyon erős vagyok, az összesen 50 kg-t nyomó kutyatömeget egy kézzel nagyon nehéz volt visszatartani. Elengedni őket lehetetlen volt, mert a biciklis úttól 4 m-re halad az egyik legforgalmasabb főút és bár 50-es tábla van, ezt alsó sebességhatárnak értelmezik a legtöbben. Gondolkoztam erősen, mit tehetnék. Először az jutott eszembe, hogy megdobálom valamivel, de csak keksz volt elérhető közelben (zsebben), amitől meg aztán végképp begolyóztak volna Bandiék, körülnézve pedig csak száraz növényi maradványokat láttam, sehol egy kő, vagy tégladarab, vagy malomkerék... A kutyák egyre mérgesebben ugatták a galambot, egyre inkább cafatokra bontották volna (mint a korábban bemutatott játékkacsát), az meg egyre lassabban totyogott előttünk, semmi jelét nem mutatva annak, hogy valaha is elmegy az orrunk elől. Nem tudom, mennyi ideig tarthatott az ádáz küzdelmem a kutyákkal, amíg végül megjelent egy biciklis, és jól elzavarta a dögöt. Így végül hazajutottunk.
Tegnap a hétköznap megszokottnál kicsit nagyobb túrát tettünk. Lesétáltunk egészen a Császárvízig, de más útvonalon, mint eddig. Míg a kutyusok felfedezték a világot, én fényképezni próbáltam. Néha a háttér több figyelmet érdelmelt, mint maga a fénykép tárgya:
Carlos valamit nagyon figyelt. Irigylem őket, hogy nem marja szét a lábukat a csalán.
Bandi olyan gyorsan fut, hogy a fák is elmosódnak:
Még mindig Bandi - békákat keres:
Ha te jobbra, akkor én balra:
Ó, ez a kedvencük - a mocsárjárás:
Hazafelé pedig megismertük Brúnót. Ahogy a kutyákat elnéztem, nem lesz szoros barátság a labrador-roti keverékkel, amit én nem is bánok. Valahogy nem vizslának való barát egy ilyen marcona kutya.
Utolsó kommentek