Majdnem elfelejtettem dicsekedni!!! Álltam a zebránál, a kutyák ültek mellettem, amikor egy bácsi mellénk ért egy bicajon ülve. Nézegette az ebeket, aztán bátortalanul rákérdezett, hogy mi lakunk-e a .... és mondta a címünket. Válaszoltam, hogy igen, miért kérdezi? Hímelt-hámolt, aztán végül kibökte, hogy van egy 17 (!!!) éves vizslája, már tiszta fehér és beteg és sajnos már azon kell gondolkozniuk, hogy milyen kutyájuk legyen, ha egyszer... le sem tudom írni... Szóval azt kérdezte, hogy mikor és hova visszük a kutyákat fedezni, mert ezek olyan szépek, hogy csak na, és megmondta, hogy hol lakik, hogy tudjuk értesíteni az esetleges kiskutyák érkezéséről. Persze addig még van egy kis időnk, de azért szép bók volt, nem?

Viszont történt még egy dolog, ami csak velem történhet meg. Ültünk a dombtetőn a kutyákkal, ők vadul lihegtek a melegben, én gyönyörködtem a tájban, közben csöpögött a lábamra a víz Bandika pofijából - előtte vagy fél liter vizet ivott lefetyelt ki a tálból - aztán eszembe jutott, hogy most már indulni kéne, mert lassan ránksötétedik, és akkor belémhasított a felismerés, hogy vajon hol is lehetnek a pórázok? A derekamra kötve nem volt, a táskában szintén nem volt, és sem a kutyák nyakán, sem az enyémen nem volt egy póráz sem. Kezdett eluralkodni a pánik, amikor bevillant, hogy talán fényképeztem valahol és ott rakhattam le a földre. Elindultunk hát visszafelé, ugyanazon az útvonalon. Közben visszanéztem a fényképeimet, de egész egyszerűen nem emlékeztem, hogy mikortól nem volt a kezemben semmi. A kutyák futottak elöl, én meg már mindenféle vészforgatókönyveken agyaltam, és azon szurkoltam, hogy azon a helyen legyenek a pórázok, ahol az első fotót csináltam. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire visszaértünk a búzatábla szélére, de szerencsére ott voltak a pórázok. Íme a kép, aminek elkészítése ilyen komoly bonyodalmakat okozott:

És még egy: Carlos-ról aki a bebocsátásra várt: