Kihasználva az őszi napsütést, a teraszon reggeliztünk. Annak ellenére, hogy az ebek előttünk kb. két órával már reggeliztek, és tulajdonképpen már rég szenderegniük kellett volna, ahogy például most is teszik a konyhaajtóban, szóval mindezek ellenére vészjóslóan sertepertéltek az asztal körül. Na persze az illatozó trappista erős kisértés! De rendesek voltak, nem ették el előlünk az étket. Az étkezés végeztével bevittük a kaját az asztalról, nehogy mégis valami elbitorlás történjen. Az ebek is közelebb jöhettek. Például Carlos olyan közel jött, hogy egyenesen az ölembe mászott, hogy onnan nézzen szerteszét (elvégre mégiscsak itt van az ősz), pontosabban, hogy onnan szétnézve meggyőződhessen arról, hogy valóban nincs már semmi az asztalon: